Az utolsó bejegyzés, köszönet

Kedves olvasóim!
Tudom, mostanra elfogytatok, de én szeretném megköszönni mindenkinek, hogy végigkövettétek Imogen életét, még ha nem is olyan lett a vége, mint mindenki várta (köztük én is). Magáról a történetről szeretnék egy kicsit beszélni. Imogen életének az volt a lényege, hogy megismerjük az embereket, a lelki bántalmakat. Hogy elég egy rossz pillanat, és minden elromlik. A végrendelet egy része magamról mintázódott (nem a vagdosás, halálvágy, csupán néhány általános iskolai balhé), így remélem, tapasztalatból át tudtam adni, hogy a szavak mennyire bántanak. Ölnek. És ha ismertek olyat, akivel ez van, segítsetek neki! Sokat segít, ha ott áll valaki az ember mellett, higgyétek el. Nem szabad megvárni a legrosszabbat, mint Imogen esetében történt.

Visszatérve, köszönöm a kommenteket, a pipákat, mindenféle visszajelzést! :) Itt már nem fogtok megtalálni, majd csak egy idő múlva wattpadon:



video


Szóval, a Bitch itt véget ért, remélem jól szórakoztatok miközben olvastátok, esetleg sírtatok a végén. Remélem, még számíthatok rátok wattpadon! :)

Sztella

Epilógus

Sziasztok!
Nem szeretném túlságosan is húzni a szót, rögtön a lényegre térek. A blogot nagyon be akartam fejezni, egy minőségi történetet akartam ebből alakítani, aztán rájöttem, hogy ebből már esélytelen. Én kinőttem ezt a blogot, a szereplőket, hisz több, mint két éve nyitottam meg. Több blogom a blogspot-on már nem lesz! Viszont később megtalálhattok wattpad-on, a linket, meg minden egyéb információt egy következő bejegyzésben megtudhattok.
Ezt sem fejeztem már be, sajnálom, egyszerűen nem megy. Az egész sztori egy nagy kisgyerek. Mivel, gondolom kíváncsiak vagytok mi lesz Imogennel, az még itt kiderül, és a Bitch véget ér.
Köszönöm, hogy eddig velem voltatok, nagyon jól estek a szavaitok! :)

"Hallgass akkor is,
mikor a sikításod
dobhártyarepesztő."
Féltem, hogy elveszítem önmagam
Már az iskola folyosón is lenéznek. Annyira hihetetlen, mennyit változhatnak a dolgok egy hét alatt. Most már nem mások félnek tőlem, hanem ők keltenek rettegést bennem. Olyan lettem, mint a legtöbb magát sajnáltató kamasz. Feketében járok, smink nélkül, és sosem mosolygok. Ha akarnék sem tudnék. Egyedül Harry áll velem szóba, de ő sem keres túlságosan. Tudom, hogy csak a bűntudatával küzd. Túlságosan is mély nyomot hagyott benne, hogy akkor, régen ott hagyott. Ha tehetné, ő is leszarna. Vagy rosszabb; rám szállna. Dan a fejébe vette, hogy tönkretesz engem és tartja is a szavát. Mivel csak ketten vagyunk a házban, mindent megtesz annak érdekében, hogy rosszul érezzem magam. Nem hagy aludni! Mindig beállít valami ébresztőt, ami tíz percenként megszólal max hangerőn és sehogy sem tudom kikapcsolni, ezért a suliban alszom általában. Mindig szexelnem kell vele, pedig nem akarok! Meztelen fotókat csinál rólam és kiragasztja az utcába, a suliba. Nem kispályás, meg is mondta, hogy nem az ebédemet fogja elvenni tőlem. Nem. Azt veszi el, amire mindig is vágytam. Társaságra. Tudja, hogy a legnagyobb félelmem a magány, ezt most rendesen ki is használja. A lehető legtöbb embert uszítja ellenem, hogy még véletlenül se találjak ki abból a gödörből, amibe napról napra visszadöngöl. Azon az estén még féltem, hogy elveszítem önmagam. Most már tudom, hogy ez rég megtörtént. Túl sok ez az egész. Rájönni, hogy még mindig szeretem Dan-t. Hogy mindenki utál. Meg akarok halni.
Már nem félek. Mosollyal az arcomon fordítok hátat az alám merülő mélységnek, a templom tetején. Mély levegőt veszek. Talán ez könnyebb lesz, és kevésbé fájdalmas. Én túl akartam élni, elhittem, hogy menni fog. De Harry sincs már velem. A fejemben lévő hangok túl hangosak. A szüleim sem keresnek. És már nem félek...

Egy hónap múlva
Dan szemszöge

Nem tudom elhinni, hogy itt vagyok. Hogy itt állok annak a lánynak a temetésén, akit szerettem. Akinek megkeserítettem az utolsó napjait. Remegve, sírással küszködve helyezem a fehér rózsát koporsójára. Tudom, hogy ez volt a kedvence. Le vagyok sokkolva, nem akartam, hogy ez legyen. Élveztük, hogy szenved, hisz mi is szenvedtünk miatta. De mi nem haltunk meg! Mi élünk, lélegzünk, és ez igazságtalan! Nem volt ennyire rossz ember! Nem. Én voltam ennyire rossz ember. Hányingerem van magamtól... És nekem kell azt a rohadt levelet is felolvasnom, amit a szobájában találtunk. Szóval felállok a pódiumra. És nekikezdek.

Kedves… Drága
Tisztelt!!!
Mindenki!

Nem tudom, hol kezdjem. Hülye voltam? Idióta? Ribanc? Lehet. Sőt, ez biztos! Alig merek írni, remeg a kezem, de ez az írásomon meg is látszik. A papírt áztatja a vér, ami a csuklómból ömlik, de basszameg mindenki tud a depressziómról!!! Ne tegyetek úgy, mint akik sajnáljak emiatt, mert nem így van! Már most görcsben áll a kezem, igazából nem is tudom, ezt miért írom meg, valószínűleg csak el lesz égetve a holttestemmel együtt. Mindegy. Gondoltam tisztázok pár dolgot… talán idáig el sem olvassa senki… legalább én megnyugszom valamennyire… Amikor ezt olvassátok, már a holttestemet szedik össze a templom mellől. Talán már el is vitték. Az is meglehet, hogy már a temetésemen van ez felolvasva - ha egyáltalán lesz temetésem. Hol rontottam el? Most ne vágjátok rá, hogy a születésemnél! Diamond, emlékszel, mikor elmeséltem az általános iskolát? Tudtál róla, de nem szóltál senkinek. Miért? Hátba szúrhattál volna, de e helyett most is csak a szánalmat látom a tekintetedben, amikor rám nézel. Mi vett rá, hogy magadban tartsd? Most már amúgy is mindegy, akkor letisztázom, mi történt velem nyolc évig. Első osztályban, mikor beléptem az osztályba, még örültek nekem. Voltak barátaim, ismerőseim, játszótársaim. Miután visszamentünk a terembe szünet után, az akkori padtársam hátradobta a táskám a sarokba. Kérdőn néztem rá, és vigyorogva mondta, hogy nem akar velem ülni, inkább egyedül, keressek máshol helyet. A lány magasabb volt nálam vagy húsz centivel, ezért nem szóltam vissza, csak átültem valaki máshoz. Nagyon jóban lettünk, ültetéseknél is egymás mellett maradtunk. Aztán a magas lány (kettő volt, az egyiket hívjuk Cloénak, a másikat Sophie-nak) mögém ült, Cloéval maga mellett. Ők voltak a méhkirálynők, nem mertem velük beszélni sem. Persze Haley-t (az én padtársam) szerették, megvédték, és amíg ő hátrafordult beszélni velük, én meg sem mozdulhattam. Előre meredve bámultam a padom. Ha esetleg megmozdultam, Cloé vagy Sophie a fejemre csaptak egy-egy vastagabb olvasókönyvvel. Kicsi voltam és naiv, ezért nem foglalkoztam vele, csupán otthon kisírtam magam. Gondoljatok már bele, egy hat éves kislány voltam! Olyanra is emlékszem, hogy a tornaöltözőben üvöltöztek velem, mert meg mertem szólalni. Második osztályban Haley már nem is ült mellém, alig beszéltünk. Harmadikban valamiért nyalni kezdtek, minden nap kihívtak játszani, aztán negyedikben folytatódott az első osztály. Ezek után jött az ötödik osztály. Mai napig emlékszem, november közepén, azt hiszem egy keddi napon külön matekon voltam első órában. Mire második órára visszaértem, nem beszéltek velem. Kérdeztem őket, könyörögtem, de levegőnek se néztek - hisz levegőre szükségük van. A falhoz állva sírtam el magam, de még a tanárok sem jöttek oda rákérdezni, mi a baj. Mivel csak kabátos közös szekrényeink voltak, a termeket meg zárva tartották, a táskáinkat egy padnál hagytuk mindig. Sosem voltam a többiekkel, mert kellemetlenül éreztem magam egyedül. Visszamentem órakezdésre, amikor észrevettem, hogy a táskám tele van lábnyomokkal, a benne lévő szemüvegem és a körzőm eltörtek és a többiek csak nevetve néztek rám. Pár nappal később ugyanannak a táskámnak levágták a pántját. Még aznap sétáltam haza, a könnyeimet törölgettem, amikor fejbe dobtak egy kővel. Csak még jobban sírtam, vérzett a homlokom, és utána mögém ugrottak a nyakamnak esve. Hátulról fojtogattak, már vártam, hogy meghalok. Ehelyett csak elájultam, de a kórházban ébredtem. Hatodikban már minden reggel rettegve léptem át az iskolaküszöböt. Szeptember 8-án ejtettem meg az első vágást magamon. Ez a legelső olyan mély lelki- és fizikai sebem, ami örökre bennem maradt: Lent sétáltunk egy pataknál Haley-vel, és akkor az egyik fiú belelökött a patakba. A csuklómat nem engedte el, így teljesen kifordult, a lábamat meg a vas gátba ütöttem. Miközben nem engedett el, azt üvöltözte, hogy ’BÜDÖS KÉTSZÍNŰ PICSA’. A szavaknak súlya van! Bántanak, és ölnek! Lehet, hogy tegnap lehülyézett valamelyikkőtök egy lányt. Nézzétek meg a kezét! Igazam volt? Depressziós. Pont, mint én vagyok. Hetedik osztályban anorexiás lettem. Meglepő, igaz? Mindig irigyelték az alakom, pedig soha nem voltam vele elégedett. Nyolcadik osztályban fel akart jelenteni az osztályfőnököm olyan dologért, amit az osztálytársaim terjesztettek rólam, és a szüleik. Már nem tudom, mi volt az a dolog, amiért abbahagytam a vagdosást. A hegeim végig ott voltak a karomon, csak halványan. Fogalmam sincs, akkor hogy jöttem ki a depresszióból, most már egyetlen pozitív dolog sem jut eszembe. Több hónapja. Sírok. Jó, ez senkit nem érdekel. A halált választom, így már kedvetekre szánalmasnak tarthattok. Áttekintve, még mindig fogalmam sincs, hogy általános iskolában mit követtem el, de a gimnáziumban biztos vagyok… Rengeteg embernek ártottam, napi szinten keserítettem meg az életük, amit így utólag sajnálok, bár későn. Én nem bírtam volna ki, ha miattam lenne öngyilkos valaki. Nem tudom, hogy ez bárkit is meg fog-e viselni. Diamond, nem figyeltem rád eléggé, ne haragudj, sosem érdeklődtem felőled. Csak kinevettelek. Cassidy, a végére alig beszéltünk. Annyiszor keresztbe tettem nektek, úr isten, nem is tudom, hogy gondoltam!! Sajnálom, Sheila, a sok rossz szót, hogy átvertelek, mindent! Az összes fiútól is szeretnék bocsánatot kérni, de főleg Harry-től! Te voltál a legjobb barátom, mindig segítettél, de megértem, hogy a depimet nem viselted el. Nagyon szeretlek és szeretni is foglak a túloldalról! Köszönöm, hogy figyeltél rám!!!!!! Már másfél oldalt teleírtam, és már nem tudom, mit írjak, pedig szeretnék valamit. Valójában azt hittem, hogy ezt kiírom magamból és megkönnyebbülök. De nem. Csak még jobban meg akarok halni. Persze, értem én, rossz dolgokat tettem. Gonosz voltam. Börtönbe juttattam a barátaim… Mégsem értem, miért érdemeltem ezt, hogy az egész eddigi életem végigszenvedjem. Nem hittétek, hogy idáig süllyedek? Jó, mert én sem. Mit vártok egy olyantól, akit utálnak? A tanárok szívatnak, a történelem tanárom kedve szerint alázhat szexuálisan. Sokszor órán teszi, amin az osztálytársaim jót derülnek. Az egész gimnázium nem szól hozzám. Az utcán nekem jönnek, megdobálnak, üvöltöznek velem. Ennyire rosszak a tetteim? Tényleg? Vagy csak a bosszú rosszabb? Sosem bántottam olyat, aki nekem sem ártott! Nem érdekelt titeket, amikor kórházban voltam… senki nem jött be hozzám… még a szüleim sem… Milliószor bocsánatot kértem, holott tudtam, hogy nem érek vele semmit. Elvesztettem a méltóságom, a büszkeségemről meg már ne is beszéljünk. Volt önbizalmam, ma szívem szerint a szobám sarkában kuporodva döglenék meg, nem merek emberek közelébe menni. Felemészt a depresszió és a paranoia. M…minden egyes pillanatban úgy értem, hogy figyelnek. Teljesen megőrültem. Nem tudok aludni… Nem tudok enni… Egész éjszaka hangokat hallok a fejemben, azt hiszem ez a skizofrénia egyik jele… Fáradt vagyok, de a szemeim mindig kipattannak, Dan nem hagy aludni… Látok másokat könnyezni… Fáj a fejem, könyörgöm lehetetlen így élni!!!! Senki ne beszéljen Istenről, se a mennybe, se a pokolba nem akarok jutni! Remélem, felemészt a sötétség, a hideg, és soha többé nem kell újjászületnem! Utálok mindenkit. Magamat is. Istenem, az előbb még bőgve akartam felvágni az ütőerem, most meg nevetve ugranék le a templom tetejéről. Több napja rosszabb hangulatingadozásaim vannak, mint egy terhes nőnek. Igazából ezeket már magamnak írom, hisz senki nem fogja idáig elolvasni. Sokszor arra nem méltattatok, hogy rám nézzetek! Egy szemetes vagyok… Egy lábtörlő, amiben mindenki megtörli a lábát. Egy RIBANC: Először azon gondolkodtam, hogy elköltözöm. Annak viszont mi értelme lenne? Tönkrementem, már rohadok. Remélem, ez azért bemutatja, milyenek az emberek. Nem tudnak megbocsájtani. Elvárják, hogy mindenki szeresse őket, de mással már parasztok. Régen vérig lettem volna sértve ettől a mondattól, de rohadt igaz, hogy a hétköznapi ember egy bunkó. Ott van elrontva, hogy mindenki a tökéletest keresi, mindenki tökéletes akar lenni, empátia viszont nincs. SOHA NEM LEHET MINDENKINEK MEGFELELNI!!!!!! Ha okos vagy, a hülyék utálnak, és így fordítva. Ha szép vagy, a csúnyák, ha jó fej vagy, akkor az unalmas emberek fognak rühellni. Ez nem számít, valaki szeretni fog. Viszont ne tegyetek tönkre senkit… se fizikailag, de lelkileg főleg ne! A sebek beforrnak, de legbelül mindig ott marad a heg. Képzelj el egy kerítéslécet, üss bele szegeket, majd húz ki őket. A nyom ott van. Én is így érzem magam… Minden vágásnak van egy története, egy oka, egy dátuma. Gyere ide hozzám, és kérdezz rá. Mosolyogva fogom azt mondani, hogy semmi közöd hozzám. Ez már nem lehetséges, de képzeld el! Nem tudom, hány napja vagyok egyedül, de azóta, sokkal tisztábban átlátok mindent. Először csak el akartam innen húzni. Inni. Berúgni. Sírni. Üvölteni. Dühöngeni. De a részegséggel is csak annyit értem el, hogy a saját nevemet elfelejtettem, de a problémáimat nem. Azt mondják, a boldogság egy választás az életben. Ennél undorítóbb hazugságot sem hallottam még. Pedig imádtam gondolkodni. Mikor volt utoljára, hogy először csináltál valamit? Ne mondd, hogy több éve. Múlt héten szívtál bele az első cigidbe. Tegnap rúgtál be először. Ma reggel veszekedtél úgy először, igazán. Tudjátok… az élet nehéz. Mindenkinek van valami feladata, célokat kell elérni. Én mit kaptam? Szenvedést. Ez volt a feladatom; túlélni. Próbálkoztam. Én nagyon próbálkoztam!! …csak egy kicsit túl sokat ittam, egy kicsit túl erősen próbáltam. És hazamentem gondolkozni a hideg ágyamba, ’Jó ez így’. És az egész életem egy hosszú és fájdalmas hazugság. Aztán játsszd el, hogy nincs szíves és nem törik darabokra. Este, magányomban mégis próbáltam a jó dolgokra gondolni. Hideg kezedet forró víz alá rakni. Hulla fáradtan befeküdni az ágyba. Aztán világossá vált számomra… Éhesen aludni menni, mert diétázol. Sok rossz jegy után jó jegyet kapni. Betegségből való felépülés. Régi barátokkal találkozni. Meginni egy forró teát. Esti olvasás. Elszívni egy cigarettát egy hosszú nap után. Alkoholt inni a haverokkal. Szépnek érezni magad. Sírva nevetni… Megölni másokat gyerekes vigyorgással. Először én is csak néztem őket, figyeltem, és nevettem rajtuk. Most ti nevettek rajtam. Dan, a múlt héten elmentem melletted a folyosón. Egy haverod kiröhögött, de te azt mondtad; halottnak néz ki, és ez nagyon dögös. Sosem értettem, mit akartál. „Ha esik test a testbe feledkezve bőröd ázva szeretkezne.” Szeretlek. Teljes szívemből, igazán szeretlek és őszintén sajnálom, amit tizennégy évesen tettem. Nem várom el, hogy most sajnálj, vagy gyászolj. Mi van velem… mások életét éltem, mert a sajátomat látni sem bírtam. Mert a rossz érzések soha nem tűnnek el. Annyi mondat bennem ragadt… „Ugye sosem lesz vége ennek az egésznek?”
„Nem kell megfelelned senkinek”
„Azért, mert te sem mondod ki”
„Mindenki hazudik”
„Ébredni alszom, lefeküdni kelek föl. Micsoda körforgás”
„Perverz hangulatban vagyok”
„Élvezd a problémáid, ribanc”
Magányos óráidban az elméd meggyilkol. Egy idő után élveztem. Élvezem. A fájdalmat, amit magamnak okoztam. Nagyon szeretlek titeket. Ne ijedjetek meg a véres papírtól, már nem friss. Remek a kezem a vágásoktól. És már nem félek a haláltól. Nevetve várom érkezését, de ti remegve nézitek távozását. Nem tudom, ki olvassa el idáig… én mégis próbálkoztam. Mert én ez vagyok.

Imogen Whore, 2016.05.11.
(a Ribanc…)

Chapitre 31

"Isteni érzés egy titok hangos suttogása,
még akkor is,
ha csak te hallod."
Smoking kills but so do people
Már egy hete annak, hogy kórházban voltam gyógyszer-túladagolás és alkohol-mérgezés miatt. Nehezemre esik visszamenni abba a házba, ahol a többiek is laknak, hisz teljesen igazságtalan. Amíg én "vígan" üldögélek a kanapén, ők egy rozoga ágyon forgolódnak azok gondolkozva, mit tegyenek velem. Tudom, hogy a pokolba kívánnak, én is oda kívánnám magam, ez egyértelmű.
Elszámolok magamban négyig, míg a sűrű, torkot kaparó füstöt a tüdőmben tartom, majd lassan kiengedem. A dohányzás öl. Az ivás is öl. A vezetés, az evés és a futás is ölhet. Az is meghal, aki kicsattan az egészségtől, mert zöldségeken él, vízen, és bio tejen. Én szeretném tudni, hogy miért halok meg. Tudni akarom, hogy igen, megérte az a sok évnyi ivás, a szórakozás.
Két hete még imádtam élni. Imádtam gondolkozni, imádtam a kávé illatát és az emberek reakcióit. Imádtam ismerkedni hozzám hasonló emberekkel. Imádtam nézni a környezetem. Imádtam órákon át időzni egy padon a barátaimmal, miközben cigiztünk és boroztunk. Esetleg sört ittunk. Örömmel hallgattam az idősek sztorijait, holott nem mutatkoztam egy öreggel sem. Megbecsültem, hogy van tető a fejem felett. Nem akartam elítélni senkit, hagyni akartam, hogy élvezzék a dolgokat, amiket tesznek, hisz én is utálom, ha elítélnek azért, amit teszek. Kár, hogy ez a terv nem ment. Imádtam elgondolkozni lehetetlen dolgokon. Imádtam pozitívan csalódni. Imádtam, hogy vannak dolgok, amikbe nem kell mindenkit beavatni. Imádtam, hogy van magánéletem. Imádtam, hogy élek. És most mim van? Egy doboz cigim, a sötét gondolataim és az a facsaró érzés a gyomromban.
Lassan hátra fordulok, mert úgy érzem, figyelnek. De nincs ott senki. Kissé paranoiás lettem, azt hiszem. Fura, hogy most Harry nincs mellettem. Egy hete először annak, hogy magamra hagyott. Nem is bánom, kellett a magány, csak felemésztenek a saját gondolataim. Már nem tudok az időjárásról és a további felszínes dolgokról beszélni, sokkal inkább akarok társalogni az űrlényekről, a világegyetemről, a betegségekről... Annyira más lettem. Egy évnyi változás zajlott le bennem egy hét alatt.
Nem mellesleg, komolyabb lettem. Most már nem érdekelnek a bulik, a pasizás, sem a szex. Undorodom magamtól, mikor tükörbe nézek. Le akarom vedleni a bőröm, kifordulni önmagamból, hogy soha többé ne kelljen hordanom azt a sok mocskot, ami rám tapad.
Egyre több kérdés gyűlik fel bennem. Harry egy drogdíler, de sosem beszél róla, még nekem sem. Hova tűnt Rebecca? És mi lett az apjával? Lassan a fejem is szétreped.
Lassan lépdelek a kihalt, sötét és nyirkos utcán, hogy minél később érjek a házunkhoz. Úgysincs otthon senki, de nem szeretnék sietni. Szeretek éjszaka kint lenni, ilyenkor annyira más az egész. Nem ítélnek el ilyenkor. Maximum egy fiú sétál el mellettem zenét hallgatva, meg sem állva az úti céljáig. Vajon hova megy? Talán haza, ahol várják a szülei. Vagy esetleg a barátnőjéhez, talán épp tőle megy máshova. Lehet, hogy csak sétál a semmibe. Rajtam is elgondolkoznak az emberek, hogy mit keresek kint éjfél körül egyedül az utcán? Eszükbe jut, hogy belül az öngyilkosságon jár az eszem? Feltűnnek nekik a szemem alatt ékeskedő sötét karikák az alváshiányt mutatva? Néha jobb lenne belelátni más fejébe.
Furcsamód a bejárati ajtót nyitva találom, de biztos Harry az, neki van kulcsa. Kilépek a cipőmből, majd a fürdőszobába vezet az utam. Felkapcsolom a villanyt, hogy levetkőzhessek. A zuhany alá állva élvezem, ahogy a forró víz égeti bőrömet. Teljesen egyedül vagyok. Lenézek a lábaimra és csak most tűnik fel, mennyire csont sovány vagyok. Aztán végigmérem magam a melleimig. Valami nem stimmel. Az oldalamon van egy vágás, amiből szivárog a vér. Ezt nem én tettem. Ez nem is volt rajtam, azt biztosan észrevettem volna.
Hangokat hallok, de nem foglalkozom velük. Biztos megint a szomszédban van valami.
Aztán felsikítok, mert valaki megragadja a derekam, megfordít és a falnak lök. Dan az. Olyan gyorsan veszem a levegőt, hogy elszédülök, fekete foltok kezdenek feltűnni a szemem előtt. Nem hiszem el. Ő börtönben van!
- Mi újság, drága? - kérdezi egy hatalmas, szarkasztikus vigyorral az arcán. Köpni-nyelni nem tudok, annyira le vagyok döbbenve. Nem kéne itt lennie. - Jó újra látni? Jó látni a seggfej ex pasid képét?
- É... én...
- Ne játszd a kurva ártatlant, baszd meg! Most már biztos nem fekszel le elégedetten az ágyadba, mert letették rám az óvadékot. Mesélj csak, mivel töltötted ezt a hetet? Mindenkivel dugtál, mi?
- Nem... Én, nem. Nem... Ez...
- Dugulj el! - üvölt rám olyan hangosan, hogy a lábaimat elhagyja minden erő, a szemeimből pedig patakokban folynak a könnyek. - Mit mondott neked az a barom Styles?
Megrázom a fejem. Nem tudok beszélni, nem tudnék.
- Beszélj! - üvölt tovább. A hatás kedvéért meg is rázza a vállaim.
- S..semmit!
- Hazudsz!
- Nem!
- Egy hazug kurva vagy, Imogen! - szánalmasan felröhög, miközben a kezei a derekamra csúsznak és erősen fognak. Túl erősen.
- Azt mondta, te... a drog.
- Mi?!
- A haverod adta a drogot - suttogom teljesen megrémülve. Félek, hogy bántani fog. Ujjai a sebbe mélyednek, lassan úgy érzem, teljesen elveszítem a fejem. Nem sokáig tudok józan maradni ebben az állapotban. Már zokogok, egyszerűen nem bírom abbahagyni. Talán a rémülettől, talán a fáradtságtól.
- Zuhanyozz le, aztán lejössz a nappaliba. Van öt perced. És ne bőgj mint egy kisgyerek - feleli komor, érzéstelen arccal, aztán bevágja maga után az ajtót.
Megkönnyebbülten fújom ki az addig bent tartott levegőt, majd újra idegesen szívom vissza, mikor leesik, hogy beszélnem kell vele. Vagy ami rosszabb, hogy lefeküdnöm.

- ...szóval úgy gondolom, az egészben te voltál a szar - fejezi be hosszas mondandóját. Én csak bólintok. Egy órája ecseteli, mekkora egy szánalmas nyomorék vagyok. Az a baj, hogy ezzel én is tisztában vagyok. Tudom, mennyi hülyeséget csináltam, amiket meg is bántam. Nem fog változni semmi attól, hogy az orrom alá dörgölik a tetteim.
Tönkretettem a gimnázium rengeteg tanulóját. Megaláztam a barátaim. Cserben hagytam a régi pasimat, aki most mondta a szemembe, hogy hányni tudna tőlem. Éreztétek már azt, hogy mindenért magatokat hibáztatjátok? Nincs annál rosszabb érzés a világon! Nehéz leírni, hogy vagyok. Szorít a gyomrom, hányingerem van, és szívem szerint megfulladnék. Meg sem bírok szólalni. Álmos vagyok. Nincs kedvem semmihez. Öngyilkos gondolatok. Depresszió.

Chapitre 30

"Volt barátok, akikre már rá sem ismersz."
She looks like death, it's so hot
Éjfél múlt két perccel és a sokadik pohár whiskey-t lötyögtetem a kezemben. Üresnek érzem magam. Már hánynom is kellett volna, de úgy érzem még nem ittam eleget. Meg sem érzem, csak még többet kíván a szervezetem. Szinte sóvárgok az alkoholért, a cigiért és egy pengéért. De még elég erős vagyok, hogy az utolsót megvonjam magamtól. Harry-vel beszéltem fél órája, azt mondta, nem sokára itt lesz. Nem sokkal negyed egy után kopognak is az ajtón, és miközben próbálok odacaplatni, nekimegyek az asztalnak és még a falnak is "köszönök". Az alkohol mindig akkor hat a legjobban, ha ülve iszod, majd felállsz. Mégis inkább sírni van kedvem mint nevetni. Amikor ajtót nyitok egy zöld szempárral találom szembe magam, akik aggódva tekintenek vissza rám. Meg se tudok szólalni, csak a karjaiba vetem magam sírva. Azt hiszem, közben nevetek is, ő meg nem is érti mi bajom. Beljebb vezet, majd meghökken, mikor meglátja a majdnem üres whiskey-s üveget az asztalon. Óvatosan leültet a fotelbe, aztán elém guggol a kezem fogva. Látom, hogy megmozdul a szája, s rögtön két alak lesz belőle. Muszáj nagyokat pislognom a racionalitás végett, de nem megy. Minden elmosódik, a hangok is összefolynak, valamint az a fránya hányinger is most tör rám.

...

Édes drágáim, kezdek kiakadni, de esküszöm. Egyszer már találtam egy blogot, ami ennek a teljes koppintása volt és most így, egy év után újra sikerült. Öh, hirtelen azt sem tudom, hogy sírjak vagy nevessek. Persze, értem én, nem nagyon vagyok aktív a blogomon, de attól még az enyém, SAJÁT ötlet, nem koppintás! Az én okos kis fejemből pattant ki és nagyon nem szeretem, ha valaki másokat utánoz. Merítsetek ihletet, de ne csináljátok ugyanazt két dolog megváltoztatásával! Ez egyszerűen undorító, utálom az ilyet! Nem egy hetet töltöttem el a teljes történet kidolgozásával, erre jössz Te, drága olvasóm - vagy nem olvasóm -, úgy gondolod ez a sztori jó, aztán lemásolod. Nem, ez nem így megy! Másrészt, ott oldalt, BAL OLDALT, ha véletlenül nem látnál, külön meg is kérlek arra, hogy NE másold az alap sztorit! Köszönöm, hogy ennyire tekintettel vagy rám, hogy ennyire figyelsz másokra. Viszont, ha veled lenne ez, te mit szólnál? Hogy tulajdonképpen még az előző trailer videómból a szövegeket is egy az egyben kimásoltad.
Köszönöm, hogy segíted a munkámat és van benned annyi gerinc, hogy nem lopsz el egy történetet, amit előtted már két évvel kitaláltak és el is kezdtek publikálni. Ismered a szerzői jogokat? Nem? Na sebaj, remélem egyszer megtudod, mit is jelent.

Ja, és be is linkelem az előzetest, nem érdekel mennyien utáltok most meg, nekem ehhez nincs kedvem, hogy elnézzem, ahogy a nehezen kidolgozott történetem ellopják. Mellesleg fogok írni neked is, drága "alkotó" :). 

Ja és egy vicc, hogy még a cím is ugyanaz.

>>Bitch<<

Köszönöm a figyelmet.

Chapitre 29

"Egy nap röhögni fogok mindenen. 
Csak azt nem tudom eldönteni, 
hogy egy jachton vagy egy diliházban."
He wants me dead
Négy éve. Majdhogynem lehetetlen ez a szám. Nem létezik, hogy rosszul emlékszem az utóbbi éveimre. Pedig utána olyan részletességgel festette le az egész szituációt, mintha tegnap lett volna. Képeket mutatott, a dátummal együtt: 2012. május 25. Persze nem sokkal később a többiek is megérkeztek, aztán egy perc alatt be is álltak. Kivéve engem, én túlságosan le vagyok sokkolva. Kíváncsi lennék, kik voltak azok az egyetemista haverok tizennégy éves koromban, akikkel nem kellett volna szóba állnom. Dan azóta sem néz rám, sőt csak az asztalra mered, néha-néha megránduló állkapoccsal. Tényleg nagyon utálja Harry-t. Érezni lehet a belőle áramló gyűlöletet. Nem is tudom elképzelni, mit kezdene most azzal a gyerekkel. Eleve sokkal veszélyesebb amikor drogozik. Puszta kézzel képes lenne kitörni valakinek a nyakát. Csupán börtönbe nem akar kerülni. Újra.
- Imogen - ugrik hozzám Cassy nagy vigyorral az arcán -, mosolyoogj - mondja, és ellő egy szelfit. Próbálok nem búval baszott képet vágni rajta, majd várom, hogy a barátnőm odébb somfordáljon. Szinte látni az ürességet mindegyikük fejében, ahogy a drog elszívja az utolsó csepp értelmes gondolatukat is. Én is ilyen szoktam lenni.

Chapitre 28

"Három perc alatt sikerült
visszasüllyednem
az én kis nyomorult világomba."
"Qui suis-je?"
Már fél órája ülök ezen a büdös kanapén, a régi házban. Úgy beszéltük meg, hogy pontban hét órakor itt találkozunk, még sincs erre egy lélek sem. Talán elfelejtették, vagy csak szimplán nem érdeklem őket. Az a durva, hogy már ez is megfordul a fejemben az iskolában történtek után. Minden szünetben hatalmas átjárók nyíltak nekem a diákok között, mert senki nem akart a közelemben lenni. Hiába szajkóztam, hogy ez nem az én hibám, nem én tettem, egyszerűen senki nem hitt nekem. Az eddigi vidám, önbizalommal teli önmagam, eltűnt. Három perc alatt sikerült visszasüllyednem az én kis nyomorult világomba. Most is csak két érzés között egyensúlyozom, ugyanis nem fogom hagyni magam! Nem akarom, hogy olyanért hibáztassanak, amit meg sem csináltam. Utálom a gombócot a torkomban, és a gyomrom is olyan mint amire rátapostak teljes erőből. Francia órán kezdődött, azt hiszem.
- Bonjour - lépett be a terembe Madame Dantec. Úgyszintén elmormoltunk egy Bonjour-t, aztán kezdetét vehette a tanóra. Nem telt bele öt perc, és az alacsony szőke nő rám nézett. - Imogen, qu'est-ce que tu fais? Tu as un problème?
- Non, Madame. Ça va.
- Tu es sûre?
- Oui.
- J'ai vu des feuilles dans le couloir. Beaucoup de monde m'a dit que ce sont à toi.
- C'est pas vrai, Madame! Je n'ai rien fait, je suis sûre! J'étais à l'hôpital.
- Hier soir?! - vonja fel a szemöldökét. Tudom, hogy ő sem hisz nekem. De ez természetes. Miért tenné?
- Non, Madame. Hier soir, j'ai été avec Dan Monrique et Harry Styles à la discothèque. Quand j'ai cherché les documents, c'était la semaine dernière.
- Alors, tu dis que tu cherchais des documents des élèves au lycée? Là? Imogen, tu te connais? Tu sais qu'est-ce que tu as fait? Beaucoup de gens sont en train de pleurer à cause de toi.
- Madame, croyez-moi, ce n'était pas moi!
- J'en ai marre! Ne parle pas de nouveau à moi! - kiabálni kezd velem, és én inkább visszavonulok.
- Excusez-moi. Je peux aller aux toilettes?
- Vas-y. Et ne reviens pas.*